Milyen volt három hónap gipsz után újra futócipőt húzni?
Marsi Anikó: Mámoros pillanat volt, ahogy megtettem az első lépéseket. Egész nap, amikor készültem a pályára és vártam, hogy újra nekiálljak, fél méterrel a föld felett lebegtem. Ezen felbuzdulva azonnal futottam fél órát, amit amennyire élveztem aznap, annyira nem esett jól másnap. Ám a kezdeti nehézségeken hamar túljutottam, most már szinte mindennap futok újra. Persze a régi tempómat még nem nyertem vissza, néha inkább döcögök.
A sport családilag kötelező önöknél? A férje, Palik László naponta fut, a fiai pedig vízilabdáznak.
Marsi: Az tény, hogy a sport mindannyiunk életének fontos része. A fiúknak persze részben az edzések miatt kötelező is, de szerencsére élvezik. Laci persze túltesz rajtam, de nem sokkal, egy-két alkalommal sportol többet egy héten. Azaz ő egy pihenőnapot sem tart, mint én, persze ő nem is törte el a lábát. A sport családi program is lehet nálunk, legutóbb Vilmos fiam jött velem, hogy vigyázzon rám.
Szükség van rá?
Marsi: Azért még óvatos vagyok, és ők is szeretnének biztonságban tudni. Így annak ellenére, hogy Vilmos már a férjemnél is gyorsabb, és úgy sprintel fel a János-hegyi kilátóhoz, mint senki, inkább körözött körülöttem. Azt mondta, aznap ő volt a testőröm. De a legjobban az esett, hogy a végén megdicsért, mennyire nem látszik rajtam, milyen komoly volt a sérülés. Könnybe is lábadt a szemem.
Tanult valamit ebből a balesetből?
Marsi: Talán annyi tanulságot levontam belőle, hogy ne kapkodjak, és főleg ne magyarázzak egy anyukának hátrafelé nézve, ha előttem ott egy betonoszlop, mert akkor bizony megbotlok és eltörik a combcsontom.
Mi volt a legrosszabb a három hónap alatt?
Marsi: Be kell vallanom, amikor az első fájdalmon túl voltam, egy ideig még egy kicsit élveztem is, hogy kiszolgálnak a családtagjaim. Nem én vagyok, aki ugrik, ha kell valami, nem én porszívóztam vagy mosogattam. Persze aztán nyomasztóvá vált a helyzet, hiszen egyrészt a lábadozás elején Laci még Dominikán volt az Exatlon forgatásán, így komolyabb szervezést igényelt minden. Másrészt rossz élményt okozott, hogy képtelen voltam megoldani a hétköznapi dolgokat, például még egy tányért sem tudtam elvinni az asztalig egyedül. Aztán egyszer csak elegem lett, és eldobtam a mankót. Szó szerint!
A cikk folytatásáért kattintson a Blikk.hu-ra!